1997 júliusa
Július volt, de
korántsem lehetett felfedezni a nyári vidámságot. Még a muglik is tudták, hogy
valami baj van, valami nagy baj. Akik tehették elmenekültek, s vissza sem
néztek. Épeszű ember nem maradt Angliában, azonban voltak olyanok, akik nem
tudtak elmenni. S hát olyanok is akadtak, akik szánt szándékkal nem mentek el.
Aurora is egy volt
azok közül, akik nem hallgattak ép eszükre, s inkább beletörődtek a halálba.
Persze mindenki így volt ezzel, aki csak ismerte Aurorát. Őrültnek gondolták, s
felelőtlennek – Aurora nem is tagadta, hogy mennyire felelőtlennek érzi magát.
Persze nem volt választása, viszont egy rakás dolga, amit egyedül aligha tudott
volna véghezvinni.
A Fonó sori házban a fiatal nő már
összepakolt, s indulásra készen állt. De még úgy érezte, hogy nem tudna innen
elmenni, s hallotta a kintről beszűrődő hangokat – kiáltások, sikítások… És
Aurora még gondolkozott, meg kellett találnia a megoldást arra, hogy Harry
visszamenjen az iskolába. Volt egy terve, de ahhoz Harrynek az iskolában
kellett lennie.
Körülnézett, hátha
talál valami segítséget. Szeme megakadt az egyik képen, majd nagyot sóhajtott.
A képről rámosolygott Albus Dumbledore. Aurora elgondolkozott egy ideig, aztán
a kép felé fordult.
-
Harrynek
vissza kell jönnie az iskolába, Dumbledore professzor. Nincs ötlete, hogy ezt
miként érhetnénk el?
-
Nem
hiszem, hogy Harry örömmel menne vissza az iskolába, főként, hogy alig lehet
tudni valamit. De talán, ha a nyakláncot is már az iskolában találná meg… -
somolygott a volt igazgató.
Aurora keze a
nyakában lógó medálra vándorolt, utálta ezt a vacakot, de Dumbledore kérésére
magánál tartott. S még hordania is kellett, mert különben furcsa hangokat
hallatott. Furcsa egy nyaklánc volt, aki viselte megváltozott. Aurora nem
hordta sokáig – csak míg kedvese a közelében volt.
Aztán a megoldásra
hirtelen ráeszmélt. Igaza volt Dumbledore-nak, ha az iskolában keresik rögtön,
akkor már akár évkezdésre ott is lehetnek. Talán Dumbledore festménybarátai
segítenek neki. Csak azt sajnálta, hogy nem tudott teljesen részt venni egy az
akcióban…
-
Dumbledore
professzor, vigyenek levelet a Mágiaügyi Minisztériumba Dolores Umbridge
szobájába egy levelet, ami arról szól, hogy hol található a medál.
-
És mi
lesz a kehellyel? Aurora, mindent te sem tudsz semmissé tenni.
-
A
kehely… Azt hiszem tudom, hogy hogyan szerzem meg – mondta elszántan a lány,
majd előkapott egy pergament és pennát, majd írni kezdett. Tudta, hogy ki az,
aki bármikor meg tud szerezni bármit Bellatrix széfjéből…
-
Lányom,
veszélyes vizeken jársz. - Az öreg varázsló, igaz már csak egy festmény volt,
de aggódott a lányért.
Aurora nem
hallgatott Dumbledore-ra, ugyanis feltett szándéka volt megmenteni az egész
világot. Sajnos ezt nem tudta egyedül megtenni, így segítségül kellett kérnie
kedvesét. Bár arra nem gondolt, hogy hogyan fogják átadni a kelyhet Harrynek,
amikor meglesz.
Bízott abban, hogy
az elmúlt húsz év nem volt hiábavaló. Nem hiába kellett úgy élnie egy férfival,
mintha csak lakótársak lennének, aztán hiba csúszott a számításba… Perselus
Piton. De senkit sem lehetett hibáztatni, hiszen Aurora tizenhét évesen még
gyermeki álmokat kergetett – amikor nem kellett éppen vigyáznia a dolgokra, s
Albus „megbízását” teljesítenie.
A kinti zajok
elhaltak, ami egyet jelentett: a Halálfalók elérkeztek az utolsó házhoz a Fonó
soron. Aurora végre észhez kapott, s hirtelen elöntötte a halálfélelem. Minden
porcikája azt súgta, hogy dehoppanáljon minél messzebbre, s minél gyorsabban.
Első úti céljaként a Roxfortot gondolta,
de hamar rájött, hogy nem tudna betörni a mágikus védelmen. Aztán arra is
ráeszmélt – miután megpróbált legalább Roxmortsig eljutni -, hogy a Halálfalók
levédték a hoppanálást.
Aurorórának egy
perce volt, hogy minden árulkodó jelet eltüntessen, és valahova elbújjon.
Azonban csak az tudja milyen gyorsan letelik az, az egy perc, akiknek már
kellett menekülniük az idő elől. Akkor lepereg a szemük előtt az addigi életük
és eszükbe jut, hogy „még mit csinálhattak volna életükben”. De senki sem tudja
megállítani az időt – még a varázsvilágban sem találtak olyan tárgyat, ami ezt
eredményezné. És még az időnyerő sem segítene – főleg, ha az ember meghal.
Az ajtó hangos
robajjal berobbant, s Halálfalók egy tömege „beinvitálta” magát a nappaliba.
Körülnéztek, s szemük megakadt egy nekik háttal álló nőn – csinos volt, bár
szakadtas ruhája nem tükrözött nemesi származást, de egy menetre még nekik is
jó volt. Nem tudták eldönteni, hogy Piton – mert a Nagyúr ellátta őket
információval – miért titkolja el szolgálóját.
-
Hello,
kiscica! – „üdvözölte” az egyik Halálfaló úgy, hogy belemarkolt Aurora
fenekébe. A lány legszívesebben képen törölte volna a mocskos Halálfalót, de
csak tűrte. – Elárulod, hogy hol van a gazdád?
-
Nem
tudom, a „gazdám” nem szokta velem megosztani, hogy hova megy. Nekem az a
dolgom, hogy rendben tartsam a házat, s alkalmanként segítsek a
bájitalkészítésben.
-
És mik
szoktak a feladataid lenni? Perselus csak nem hagyja ki az alkalmat, hogy egy
ilyen csinoska kisasszony tegyen a kedvére – nevetett fel a másik Halálfaló.
A legrosszabb, amit
egy ember tehet ilyen esetben az, hogy ellenkezik. De Aurora nem tehetett mást,
nem hagyhatta… Neki már csak a tiszta lelkiismerete maradt, s úgy is akart
eltávozni az élők sorából. Nem bírta volna elviselni más férfi érintését, s nem
tudott volna nyugodtan a másvilágra kerülni. Fejében átkok ezrei cikáztak, hogy
leszerelje támadóit, aztán erőt vett magán és inkább mugli módszerekhez
folyamodott. Akkorát rúgott amekkorát csak bírt az egy Halálfaló sípcsontjába.
Az pedig ordítva kapta elő a pálcáját, s célzott a félig fekvő helyzetben lévő
lányra.
-
Crucio!
A lány testét
átjárta a kín, s nem akart mást, csak, hogy végre abbahagyják a kínzást.
„Segítségére” egy női Halálfaló kelt, aki kimondta azt az átkot, melytől Aurora
a legjobban félt.
-
Sectumsempra! – ordította a Halálfaló, majd még jól ki is
röhögte a felsikoltó lányt. Aurora az utolsó pillanatban mozdult el balra, s
így az átok „csak” a jobb oldalát érte.
Aurora nem érzékelt
a külvilágból mást csak tompa zajokat – átkok mindenhonnan, beszélgetés
közvetlen közelről. Szerette volna látni, hogy mi történik körülötte, azonban a
szemét nem tudta kinyitni. Hallott már a Cruciatus-átok
mellékhatásairól – több óráig eltartó fájdalomérzet, ideiglenes és végleges
bénulás -, de azt is tudta, hogy egy gyors kínzás mellékhatása ez nem lehet. A Sectumsempra-ra gyanakodott, mint
kiváltó átok, azonban el is vetette az ötletet – a kaszaboló átok nem okoz
eszméletvesztést, csak, ha nagyon súlyos a sérülés.
Nem erőlködött
tovább, s inkább hagyta magát belerántani a megváltó sötétségbe. Ott aztán
ellepték a csodálatos emlékek, s a nem annyira csodálatosak is. Mély álomba
merült – s a bájitalok, amiket kapott csak segítették az alvást. Újra maga
előtt látta az elmúlt tizennyolc évet.
