Tartalom:

Egy feladat: VÉDELEM...
S egy esély a boldog életre...

1997. júliúsában már az egész világ harcra készül. Mindenki bízik Harry Potterben, Ő maradt az utolsó remény. Mint sokak egy lány, Aurora is készül a végső összecsapásra. Biztosítania kell magát, bíznia, hogy minden rendben lesz.
Egy örökké vidám lány, akinek élete balszerencsésen kezdődik. 1997. augusztusában, mielőtt Rufus Scrimegour meghalt volna kineveznek egy új roxforti igazgatót, egy igazgatót, akit Dumbledore jelölt meg örökösként.

1981. novemberében - egy igen hideg, esős napon egy főnix hasítja ketté a levegőt-, s kopogtatnak egy ajtón. A férfi nem akar senkit látni, nem akar beszélgetni... Egy fiatal lány akar a lakótársa lenni, s a férfi beleegyezik jobb ötlet híján.
Hogyan lehet több mint tizenegy évig csak lakótársnak lenni? A válasz egyszerű: sehogy! És mi történik a csatában?

2012. január 12., csütörtök

I. fejezet


1997 júliusa

Július volt, de korántsem lehetett felfedezni a nyári vidámságot. Még a muglik is tudták, hogy valami baj van, valami nagy baj. Akik tehették elmenekültek, s vissza sem néztek. Épeszű ember nem maradt Angliában, azonban voltak olyanok, akik nem tudtak elmenni. S hát olyanok is akadtak, akik szánt szándékkal nem mentek el.

Aurora is egy volt azok közül, akik nem hallgattak ép eszükre, s inkább beletörődtek a halálba. Persze mindenki így volt ezzel, aki csak ismerte Aurorát. Őrültnek gondolták, s felelőtlennek – Aurora nem is tagadta, hogy mennyire felelőtlennek érzi magát. Persze nem volt választása, viszont egy rakás dolga, amit egyedül aligha tudott volna véghezvinni.

 A Fonó sori házban a fiatal nő már összepakolt, s indulásra készen állt. De még úgy érezte, hogy nem tudna innen elmenni, s hallotta a kintről beszűrődő hangokat – kiáltások, sikítások… És Aurora még gondolkozott, meg kellett találnia a megoldást arra, hogy Harry visszamenjen az iskolába. Volt egy terve, de ahhoz Harrynek az iskolában kellett lennie.

Körülnézett, hátha talál valami segítséget. Szeme megakadt az egyik képen, majd nagyot sóhajtott. A képről rámosolygott Albus Dumbledore. Aurora elgondolkozott egy ideig, aztán a kép felé fordult.

-          Harrynek vissza kell jönnie az iskolába, Dumbledore professzor. Nincs ötlete, hogy ezt miként érhetnénk el?

-          Nem hiszem, hogy Harry örömmel menne vissza az iskolába, főként, hogy alig lehet tudni valamit. De talán, ha a nyakláncot is már az iskolában találná meg… - somolygott a volt igazgató.

Aurora keze a nyakában lógó medálra vándorolt, utálta ezt a vacakot, de Dumbledore kérésére magánál tartott. S még hordania is kellett, mert különben furcsa hangokat hallatott. Furcsa egy nyaklánc volt, aki viselte megváltozott. Aurora nem hordta sokáig – csak míg kedvese a közelében volt.
Aztán a megoldásra hirtelen ráeszmélt. Igaza volt Dumbledore-nak, ha az iskolában keresik rögtön, akkor már akár évkezdésre ott is lehetnek. Talán Dumbledore festménybarátai segítenek neki. Csak azt sajnálta, hogy nem tudott teljesen részt venni egy az akcióban…

-          Dumbledore professzor, vigyenek levelet a Mágiaügyi Minisztériumba Dolores Umbridge szobájába egy levelet, ami arról szól, hogy hol található a medál.

-          És mi lesz a kehellyel? Aurora, mindent te sem tudsz semmissé tenni.

-          A kehely… Azt hiszem tudom, hogy hogyan szerzem meg – mondta elszántan a lány, majd előkapott egy pergament és pennát, majd írni kezdett. Tudta, hogy ki az, aki bármikor meg tud szerezni bármit Bellatrix széfjéből…

-          Lányom, veszélyes vizeken jársz. - Az öreg varázsló, igaz már csak egy festmény volt, de aggódott a lányért.

Aurora nem hallgatott Dumbledore-ra, ugyanis feltett szándéka volt megmenteni az egész világot. Sajnos ezt nem tudta egyedül megtenni, így segítségül kellett kérnie kedvesét. Bár arra nem gondolt, hogy hogyan fogják átadni a kelyhet Harrynek, amikor meglesz.

Bízott abban, hogy az elmúlt húsz év nem volt hiábavaló. Nem hiába kellett úgy élnie egy férfival, mintha csak lakótársak lennének, aztán hiba csúszott a számításba… Perselus Piton. De senkit sem lehetett hibáztatni, hiszen Aurora tizenhét évesen még gyermeki álmokat kergetett – amikor nem kellett éppen vigyáznia a dolgokra, s Albus „megbízását” teljesítenie.

A kinti zajok elhaltak, ami egyet jelentett: a Halálfalók elérkeztek az utolsó házhoz a Fonó soron. Aurora végre észhez kapott, s hirtelen elöntötte a halálfélelem. Minden porcikája azt súgta, hogy dehoppanáljon minél messzebbre, s minél gyorsabban. Első úti céljaként a Roxfortot  gondolta, de hamar rájött, hogy nem tudna betörni a mágikus védelmen. Aztán arra is ráeszmélt – miután megpróbált legalább Roxmortsig eljutni -, hogy a Halálfalók levédték a hoppanálást.

Aurorórának egy perce volt, hogy minden árulkodó jelet eltüntessen, és valahova elbújjon. Azonban csak az tudja milyen gyorsan letelik az, az egy perc, akiknek már kellett menekülniük az idő elől. Akkor lepereg a szemük előtt az addigi életük és eszükbe jut, hogy „még mit csinálhattak volna életükben”. De senki sem tudja megállítani az időt – még a varázsvilágban sem találtak olyan tárgyat, ami ezt eredményezné. És még az időnyerő sem segítene – főleg, ha az ember meghal.

Az ajtó hangos robajjal berobbant, s Halálfalók egy tömege „beinvitálta” magát a nappaliba. Körülnéztek, s szemük megakadt egy nekik háttal álló nőn – csinos volt, bár szakadtas ruhája nem tükrözött nemesi származást, de egy menetre még nekik is jó volt. Nem tudták eldönteni, hogy Piton – mert a Nagyúr ellátta őket információval – miért titkolja el szolgálóját.

-          Hello, kiscica! – „üdvözölte” az egyik Halálfaló úgy, hogy belemarkolt Aurora fenekébe. A lány legszívesebben képen törölte volna a mocskos Halálfalót, de csak tűrte. – Elárulod, hogy hol van a gazdád?

-          Nem tudom, a „gazdám” nem szokta velem megosztani, hogy hova megy. Nekem az a dolgom, hogy rendben tartsam a házat, s alkalmanként segítsek a bájitalkészítésben.

-          És mik szoktak a feladataid lenni? Perselus csak nem hagyja ki az alkalmat, hogy egy ilyen csinoska kisasszony tegyen a kedvére – nevetett fel a másik Halálfaló.

A legrosszabb, amit egy ember tehet ilyen esetben az, hogy ellenkezik. De Aurora nem tehetett mást, nem hagyhatta… Neki már csak a tiszta lelkiismerete maradt, s úgy is akart eltávozni az élők sorából. Nem bírta volna elviselni más férfi érintését, s nem tudott volna nyugodtan a másvilágra kerülni. Fejében átkok ezrei cikáztak, hogy leszerelje támadóit, aztán erőt vett magán és inkább mugli módszerekhez folyamodott. Akkorát rúgott amekkorát csak bírt az egy Halálfaló sípcsontjába. Az pedig ordítva kapta elő a pálcáját, s célzott a félig fekvő helyzetben lévő lányra.

-          Crucio!

A lány testét átjárta a kín, s nem akart mást, csak, hogy végre abbahagyják a kínzást. „Segítségére” egy női Halálfaló kelt, aki kimondta azt az átkot, melytől Aurora a legjobban félt.

-          Sectumsempra! – ordította a Halálfaló, majd még jól ki is röhögte a felsikoltó lányt. Aurora az utolsó pillanatban mozdult el balra, s így az átok „csak” a jobb oldalát érte.

Aurora nem érzékelt a külvilágból mást csak tompa zajokat – átkok mindenhonnan, beszélgetés közvetlen közelről. Szerette volna látni, hogy mi történik körülötte, azonban a szemét nem tudta kinyitni. Hallott már a Cruciatus-átok mellékhatásairól – több óráig eltartó fájdalomérzet, ideiglenes és végleges bénulás -, de azt is tudta, hogy egy gyors kínzás mellékhatása ez nem lehet. A Sectumsempra-ra gyanakodott, mint kiváltó átok, azonban el is vetette az ötletet – a kaszaboló átok nem okoz eszméletvesztést, csak, ha nagyon súlyos a sérülés.

Nem erőlködött tovább, s inkább hagyta magát belerántani a megváltó sötétségbe. Ott aztán ellepték a csodálatos emlékek, s a nem annyira csodálatosak is. Mély álomba merült – s a bájitalok, amiket kapott csak segítették az alvást. Újra maga előtt látta az elmúlt tizennyolc évet.