2. fejezet

1981. november 1.

Egy mugli lakta település, majdnem szélén volt található a Fonó sor. Nem volt a legjobb, s legszebb környék, de az ott élő embereknek megfelelt. Az utca végtelenül hosszúnak tűnt, s teljes ködbe burkolódzott. Itt-ott fellelhető volt egy-egy fa, azonban az utca többi részén üres kopárság köszönt az arra járókra.

A sötét, fekte fellegeket kettéhasította egy madár - egy gyönyörű, aranysárga tollazatú főnix. Kecsesen szállt a magasban, s nem zavartatta magát, elszállt egészen a Fonó sor közelében található rétre, ahol most nem tartózkodott senki. A szél fújt, s az eső is pillanatokon belül eláztatta azt, aki a szabadban tartózkodott.

Az utca csendes volt, csak az eső jellegzetes hangja zavarta meg az utca csendjét. Aztán az esőhöz csatlakozott egy cipő kopogó hangja is, a Fonó sorban egy ismeretlen járt! Azonban senki nem foglalkozott vele, elvégre mindenki örült! Tegnap Voldemort végre eltávozott és soha többé nem kell Tőle félniük.

Az idegen egyenesen előre tartott, s közben törte a fejét, hogy mivel fogj meggyőzni a férfit, hogy odaköltözhessen hozzá. Igazából nem gondolta át a dolgokat – nem volt szokása sokat gondolkodni valamin, inkább cselekedett. Minél előbb túl akart lenni a feladatokon, így biztosította magát, és garantáltan nem felejtette el, hogy miket is kéne tennie.

Ahogy közeledett a célja felé, úgy lett egyre idegesebb és legszívesebben azonnal visszafordult volna. Nem úgy volt ismeretes a férfi – akihez éppen tartott -, mint a türelem és kedvesség mintaszobra. Azért reménykedve lépett egyre előrébb, hiszen, ahogy a mondás is tartja „A remény hal meg utoljára”.

~ Piton/Aurora ~

Az utca végében magányosan állt egy ház, a kívülállók csak onnan tudták, hogy van benn valaki, hogy az elhúzott függönyök mögül egy halvány fény azért áttűnt köztük. Azonban a bent uralkodó körülményekről senki nem tudott, csak aki bent volt.

A bent ülő férfi kezében egy Lángnyelv Whisky díszelgett – annak is már csak az alján volt található egy korty. A mellette elhelyezkedő kisasztalon pedig tíz üres üveg állt. Már nyúlt volna a következő üvegért, amikor valaki kopogott az ajtaján. Nem állt föl, s nem is akarta kinyitni az ajtót.

A lány másodjára is rászánta magát a kopogásra. Már nem csak a feladat miatt akart bejutni, hanem mert a ruhája is elázott és fázott. Amikor a második kopogásra sem nyitott senki ajtót ököllel belevágott egyet, s remélte, hogy ezt már semmiképp sem hagyják megtorlatlanul. És, ahogy várta az ajtó kitárult és egy feketébe öltözött, mogorva férfi állt előtte.

-          Mégis mi a francot képzel magáról? Azt hiszi, hogy csak így rátörheti az emberre a saját ajtaját? – kérdezte a végén már ordítva a férfi.

-          Elnézést, uram! Maga nem nyitotta ki elsőre, sem másodikra.

-          Mit akar tőlem? Menjen haza, kislány! Már biztosan keresik a szülei – próbált észérvekkel hatni a lányra, azonban az meg sem mozdult.

-          A szüleim nem keresnek! Viszont nagyon hideg van, kezdek fázni. Nincs kedve behívni? – kérdezte a lány, s akkor tényleg csak az igazat mondta. Szeretett volna bejutni egy meleg helyre, mert ujjai már eléggé megfagytak.

-          Nem tudom mit képzel, kisasszony! Viszont nem szeretném, ha a lelkemen száradna a maga halála – jegyezte meg gúnyosan, majd félreállt az ajtóból. A lány azonban nem mozdult. – Az előbb még be akarta törni az ajtóm, s mikor beengedném, meg sem mozdul.

-          Köszönöm! – eresztett meg egy mosolyt, majd a meleg házba lépett.

Nem nevezte otthonosnak – egyáltalán nem ilyennek képzelte el, Albus hiába is figyelmeztette -, de ezzel egy időben azt is eldöntötte, hogy barátságosabbá teszi mind kívülről, mind belülről.

~ Piton/Aurora ~

Pillantása a nappaliban álló kisasztalra tévedt, s rögtön elkezdte számolgatni az üres üveget. Összehúzta szemöldökét, aztán rápillantott a fiatal férfira. Nem akarta elhinni, hogy ennyire bántsa Lily Potter halála – egyszerűen képtelenségnek tűnt. Nem azért gondolta így, mert nem szerette Lilyt, hanem, mert tudta a háttér információkat.

-          Foglaljon helyet! – mondta a férfi, majd meg sem várva a lány válaszát leült a kanapé egyik végébe.

A lány is gyorsan helyet foglalt, majd ránézett az üvegekre. A férfi kelletlenül előrántotta pálcáját, majd egy néma varázsigével eltüntette a zavaró tényezőket. A férfinak még csak az sem jutott eszébe, hogy kikérdezze a lányt – az ital megtette hatását.

-          Úgy tudom, Piton professzor, hogy tanít – kezdett bele a lány, majd a férfira pillantott. – Miért nincs a munkahelyén? – kérdezte a lány a legnagyobb tapintattal, amivel ebben a helyzetben lehet.

-          Nem gondolja, hogy jelen esetben nekem lenne okom kérdezősködni? – morogta a férfi, majd fel is tette első kérdését: - Dumbledore küldte?

-          Nem, nem mondhatnánk, hogy Albus engem elküldene valahová is – nevetett a lány. – Saját akaratomból jöttem, ha úgy tetszik.

-          Igazán? És minek köszönhetem a… látogatását? – kérdezte gúnyosan Piton, s szeme is hamiskásan csillogott.

-          Semmi olyanért, professzor! Színtiszta üzleti ajánlat – mondta a lány, majd keményen a férfi szemébe nézett. Nem látott mást benne, mint kétkedést. – Habár csak mugli vagyok, egész biztosan tudok segíteni a munkájában.

-          Mugli? – kérdezett vissza Piton, és szeme előtt lepergett, ahogyan elvarázsolta az üres üvegeket. Átkozta magát, amiért nem volt körültekintőbb. – Szabad megtudnom a nevét?

-          Sly, Aurora Sly – nyújtott kezet a lány, majd miután a férfi elfogadta megnyugodott.

Sikerült a terve első fele – bejutott a házba, és eddig nem dobta ki Piton. A terv második fele azonban bajosabb volt – üzleti ajánlat elfogadása, beköltözés. És mivel ismerte a férfit egy kis ideje, így volt szerencséje megtapasztalni makacsságát. Viszont Piton nem tudta, hogy Aurora is makacs – szörnyen makacs.

-          Miss Sly, milyen találó név, esetleg jelent is valamit? – kérdezte érdeklődve a férfi, majd egy pálcaintéssel két poharat varázsolt. Aurora úgy tett, mint aki nem látja, hogy kevernek valamit a borába.

Mivel Piton még nem tudta, hogy a lány nem nagykorú, így nem érzett lelkiismeret-furdalást. A lány pedig – Albus Dumbledore mellett – megtanulta, hogy hogyan lehet kiszagolni a bájitalokat. És szerencséjére a férfi borba keverte a bájitalt, s bort mindig megszagolja mielőtt belekóstol.

-          Hüm, finom illata van. Kevert bele valamit? – kérdezte a lány ártatlanul, fel sem nézve poharáról. – Ilyen finom illatú bort még sosem tapasztaltam. Félédes, igazam van? – nézett a férfi szemébe, aki megütközve ült.

-          Az életre, s a félédes borokra! – emelte fel végül a férfi a poharát, s miután koccintott a lánnyal belekóstolt a sajátjába. A lány is hasonlóképen tett, s közben tanulmányozta az utóízt, Veritaserum…

-          Érdekes felvetés, félédes borok… Ha jól tudom azokban az üres üvegekben nem az volt – mosolygott kihívóan a lány, majd még egyet kortyolt a borból. Aurorának tényleg ízlett a bor, azonban lassan elkezdte érezni a bájital hatását.

A terve abban a pillanatban kezdett összedőlni, amint rájött, hogy mit okoz a Veritaserum. Nem volt abban a helyzetben, hogy elkotyogja minden titkát, s tudta, hogy rögtön az első kérdésnél elbukik – valamiért ugyanis gyanította, hogy a neve lesz az. Elkezdett gondolkozni, hogy mivel hatástalaníthatná, vagy enyhíthetné a bájital hatását.

-          Professzor, esetleg megkóstolhatnám azt is, amit Ön ivott mielőtt betértem volna? Még sosem ittam, és szeretném egyszer megkóstolni. – Aurora, jobb ötlet híján, a teljes lerészegedést választotta. Azzal a méltóságát ugyan elveszíti, azonban a titkai megmaradnak.

-          Legyen, de aztán feltennék pár kérdést, az üzlettel kapcsolatban. Tudja nem igazán szeretnék olyanokat alkalmazni, akik nem értenek a munkájukhoz. – Perselus is a ravaszságot választotta, s végig abban a hitben volt, hogy ő győz.

-          Persze, amint elárulja, hogy miért nincs az iskolában, ahol tanít – mondta a lány, majd új poharából kortyolt néhányat. Már az első néhány kortyból megállapította, hogy miért hívják Lángnyelv Whiskynek. Az ital égette a torkát, de nem zavarta, csak egyre bódultabb lett tőle.

Mire megitta az utolsó kortyot is eluralkodott rajta a fáradtság. Nem tehetett róla, őt is megviselték a tegnap történtek, s eddig nem tudta magát normálisan kialudni. Fejét a kanapéra hajtotta, majd lehunyta a szemét – tudta, hogy illetlen dolog ilyet csinálni, azonban a fáradtságot nem bírta legyűrni.

*Aurora Sly naplója*

Oh, kedves naplóm, ha tudnád mennyi minden történt velem. Először is Dumbledore professzor adott nekem egy kis – hogyan is mondta? – „feladatot”. De nem könnyűt – sőt, szerintem a világon a legnehezebb feladat jutott nekem – és még csak a kivitelezését sem terveztem meg. Ha holnap elindulok…

Könnyű lesz megtalálnom, akire figyelnem kell, azonban a közelemben tudni?! Dumbledore professzor azt mondta: „Legyen a közeledben, hogyha bármi baj van rögtön cselekedni tudj!”

Persze a professzor abba már nem gondolt bele – fura egy észjárása van az öregnek -, hogy milyen buktatói lehetnek a magánakcióinknak. Ugyanis tapasztalatból tudom, hogy egy ponton minden „kegyes” hazugság kiderül – és persze a nem „kegyesek” is, de nekem olyanom ugyebár nincsen.

Tulajdonképpen kaptam egy listát, hogy miket kell észben tartanom:

·        mugli vagyok;

·        Dumbledore professzort csak azért ismerem, mert segített nekem egykor;

·        Lily Evanshoz a világon semmi közöm sincs (azonban ki kell derítenem, hogy a férfi mit érzett iránta)

·        vigyáznom kell rá (ez nagyon fontos, ugyanis ez a terv)

De én csak egy nyugis életet akartam, miután sikerült letennem a R.A.V.A.SZ.-t… Nesze neked Aurora kellett neked elszökni otthonról, ezért is csak magadat hibáztathatod!  De a vizsgáim sikerültek, nagyon-nagyon jól! Talán Rúnaismeretből lehettem volna jobb is, de már nem számít, végeztem, nincs több suli!

Igen, ilyenkor szokott kezdődni a nagybetűs élet, azonban Én előrehozott vizsgát tettem, ebből kifolyólag még nem töltöttem be a nagykorúsághoz szükséges tizenhetedik életévem. Ezt utálom az egészben – Aurora még nem nagykorú, ezért nem élhet egyedül. Tehát az „előbb gondolkozunk, aztán cselekszünk” elv nálam – már többedjére – teljesen elhanyagolttá vált.

A tervem kész van és már csak a kivitelezést kell valahogyan megvalósítani. Persze először is azt kéne kitalálnom, hogy ki vagyok, és miért törtem rá az ajtót – lehet, hogy az ajtó betörésétől eltekintek. És igazából az sem érdekel, hogy mit fogok  majd mondani, az úgyis jön magától – ebben már profi vagyok. 

I. fejezet

1997 júliusa

Július volt, de korántsem lehetett felfedezni a nyári vidámságot. Még a muglik is tudták, hogy valami baj van, valami nagy baj. Akik tehették elmenekültek, s vissza sem néztek. Épeszű ember nem maradt Angliában, azonban voltak olyanok, akik nem tudtak elmenni. S hát olyanok is akadtak, akik szánt szándékkal nem mentek el.

Aurora is egy volt azok közül, akik nem hallgattak ép eszükre, s inkább beletörődtek a halálba. Persze mindenki így volt ezzel, aki csak ismerte Aurorát. Őrültnek gondolták, s felelőtlennek – Aurora nem is tagadta, hogy mennyire felelőtlennek érzi magát. Persze nem volt választása, viszont egy rakás dolga, amit egyedül aligha tudott volna véghezvinni.

 A Fonó sori házban a fiatal nő már összepakolt, s indulásra készen állt. De még úgy érezte, hogy nem tudna innen elmenni, s hallotta a kintről beszűrődő hangokat – kiáltások, sikítások… És Aurora még gondolkozott, meg kellett találnia a megoldást arra, hogy Harry visszamenjen az iskolába. Volt egy terve, de ahhoz Harrynek az iskolában kellett lennie.

Körülnézett, hátha talál valami segítséget. Szeme megakadt az egyik képen, majd nagyot sóhajtott. A képről rámosolygott Albus Dumbledore. Aurora elgondolkozott egy ideig, aztán a kép felé fordult.

-          Harrynek vissza kell jönnie az iskolába, Dumbledore professzor. Nincs ötlete, hogy ezt miként érhetnénk el?

-          Nem hiszem, hogy Harry örömmel menne vissza az iskolába, főként, hogy alig lehet tudni valamit. De talán, ha a nyakláncot is már az iskolában találná meg… - somolygott a volt igazgató.

Aurora keze a nyakában lógó medálra vándorolt, utálta ezt a vacakot, de Dumbledore kérésére magánál tartott. S még hordania is kellett, mert különben furcsa hangokat hallatott. Furcsa egy nyaklánc volt, aki viselte megváltozott. Aurora nem hordta sokáig – csak míg kedvese a közelében volt.

Aztán a megoldásra hirtelen ráeszmélt. Igaza volt Dumbledore-nak, ha az iskolában keresik rögtön, akkor már akár évkezdésre ott is lehetnek. Talán Dumbledore festménybarátai segítenek neki. Csak azt sajnálta, hogy nem tudott teljesen részt venni egy az akcióban…

-          Dumbledore professzor, vigyenek levelet a Mágiaügyi Minisztériumba Dolores Umbridge szobájába egy levelet, ami arról szól, hogy hol található a medál.

-          És mi lesz a kehellyel? Aurora, mindent te sem tudsz semmissé tenni.

-          A kehely… Azt hiszem tudom, hogy hogyan szerzem meg – mondta elszántan a lány, majd előkapott egy pergament és pennát, majd írni kezdett. Tudta, hogy ki az, aki bármikor meg tud szerezni bármit Bellatrix széfjéből…

-          Lányom, veszélyes vizeken jársz. - Az öreg varázsló, igaz már csak egy festmény volt, de aggódott a lányért.

Aurora nem hallgatott Dumbledore-ra, ugyanis feltett szándéka volt megmenteni az egész világot. Sajnos ezt nem tudta egyedül megtenni, így segítségül kellett kérnie kedvesét. Bár arra nem gondolt, hogy hogyan fogják átadni a kelyhet Harrynek, amikor meglesz.

Bízott abban, hogy az elmúlt húsz év nem volt hiábavaló. Nem hiába kellett úgy élnie egy férfival, mintha csak lakótársak lennének, aztán hiba csúszott a számításba… Perselus Piton. De senkit sem lehetett hibáztatni, hiszen Aurora tizenhét évesen még gyermeki álmokat kergetett – amikor nem kellett éppen vigyáznia a dolgokra, s Albus „megbízását” teljesítenie.

A kinti zajok elhaltak, ami egyet jelentett: a Halálfalók elérkeztek az utolsó házhoz a Fonó soron. Aurora végre észhez kapott, s hirtelen elöntötte a halálfélelem. Minden porcikája azt súgta, hogy dehoppanáljon minél messzebbre, s minél gyorsabban. Első úti céljaként a Roxfortot  gondolta, de hamar rájött, hogy nem tudna betörni a mágikus védelmen. Aztán arra is ráeszmélt – miután megpróbált legalább Roxmortsig eljutni -, hogy a Halálfalók levédték a hoppanálást.

Aurorórának egy perce volt, hogy minden árulkodó jelet eltüntessen, és valahova elbújjon. Azonban csak az tudja milyen gyorsan letelik az, az egy perc, akiknek már kellett menekülniük az idő elől. Akkor lepereg a szemük előtt az addigi életük és eszükbe jut, hogy „még mit csinálhattak volna életükben”. De senki sem tudja megállítani az időt – még a varázsvilágban sem találtak olyan tárgyat, ami ezt eredményezné. És még az időnyerő sem segítene – főleg, ha az ember meghal.

Az ajtó hangos robajjal berobbant, s Halálfalók egy tömege „beinvitálta” magát a nappaliba. Körülnéztek, s szemük megakadt egy nekik háttal álló nőn – csinos volt, bár szakadtas ruhája nem tükrözött nemesi származást, de egy menetre még nekik is jó volt. Nem tudták eldönteni, hogy Piton – mert a Nagyúr ellátta őket információval – miért titkolja el szolgálóját.

-          Hello, kiscica! – „üdvözölte” az egyik Halálfaló úgy, hogy belemarkolt Aurora fenekébe. A lány legszívesebben képen törölte volna a mocskos Halálfalót, de csak tűrte. – Elárulod, hogy hol van a gazdád?

-          Nem tudom, a „gazdám” nem szokta velem megosztani, hogy hova megy. Nekem az a dolgom, hogy rendben tartsam a házat, s alkalmanként segítsek a bájitalkészítésben.

-          És mik szoktak a feladataid lenni? Perselus csak nem hagyja ki az alkalmat, hogy egy ilyen csinoska kisasszony tegyen a kedvére – nevetett fel a másik Halálfaló.

A legrosszabb, amit egy ember tehet ilyen esetben az, hogy ellenkezik. De Aurora nem tehetett mást, nem hagyhatta… Neki már csak a tiszta lelkiismerete maradt, s úgy is akart eltávozni az élők sorából. Nem bírta volna elviselni más férfi érintését, s nem tudott volna nyugodtan a másvilágra kerülni. Fejében átkok ezrei cikáztak, hogy leszerelje támadóit, aztán erőt vett magán és inkább mugli módszerekhez folyamodott. Akkorát rúgott amekkorát csak bírt az egy Halálfaló sípcsontjába. Az pedig ordítva kapta elő a pálcáját, s célzott a félig fekvő helyzetben lévő lányra.

-          Crucio!

A lány testét átjárta a kín, s nem akart mást, csak, hogy végre abbahagyják a kínzást. „Segítségére” egy női Halálfaló kelt, aki kimondta azt az átkot, melytől Aurora a legjobban félt.

-          Sectumsempra! – ordította a Halálfaló, majd még jól ki is röhögte a felsikoltó lányt. Aurora az utolsó pillanatban mozdult el balra, s így az átok „csak” a jobb oldalát érte.

Aurora nem érzékelt a külvilágból mást csak tompa zajokat – átkok mindenhonnan, beszélgetés közvetlen közelről. Szerette volna látni, hogy mi történik körülötte, azonban a szemét nem tudta kinyitni. Hallott már a Cruciatus-átok mellékhatásairól – több óráig eltartó fájdalomérzet, ideiglenes és végleges bénulás -, de azt is tudta, hogy egy gyors kínzás mellékhatása ez nem lehet. A Sectumsempra-ra gyanakodott, mint kiváltó átok, azonban el is vetette az ötletet – a kaszaboló átok nem okoz eszméletvesztést, csak, ha nagyon súlyos a sérülés.

Nem erőlködött tovább, s inkább hagyta magát belerántani a megváltó sötétségbe. Ott aztán ellepték a csodálatos emlékek, s a nem annyira csodálatosak is. Mély álomba merült – s a bájitalok, amiket kapott csak segítették az alvást. Újra maga előtt látta az elmúlt tizennyolc évet.